Szerző: Zat Rana, fordítás: Mag Anikó.

Az eredeti cikket itt találod.

 

 

Mielőtt 39 évesen meghalt, Blaise Pascal hatalmas mértékben járult hozzá mind a matematika, mind pedig a fizika tudományához - nevezetesen a folyadékok, a geometria és a valószínűségszámítás területén.

 

Ez a munka azonban nemcsak a természettudományok területére volt hatással. Számos terület, melyet ma a társadalomtudományok égisze alá sorolunk, valójában ebből az alapból fejlődött ki, melyet ő fektetett le.

 

Érdekes, hogy ennek a munkának a nagy részét tinédzser korában hozta létre, kisebb részét pedig húszas éveiben. Felnőttként, egy vallásos élmény hatására a filozófia és a teológia irányába fordult az érdeklődése. Közvetlenül halála előtt gyűjtötte csokorba személyes gondolatait, melyek a ‘Pensées’ címmel kiadott gyűjtemény kötetben jelentek meg.

 

Bár a könyv leginkább azzal foglalkozik, hogy miért is választja egy matematikus a hit útját, ami még érdekesebb benne, az tiszta és világos elmélkedése arról, hogy mit is jelent embernek, emberi lénynek lenni. Ez pedig gyakorlatilag a mai pszichológia felvázolása jóval azelőtt, hogy a pszichológiát hivatalosan tudományágnak tekintettük volna.

 

Rengeteg gondolatébresztő mondat van Pascal gyűjteményében, melyet idézhetnénk és számos, különböző szempontból vizsgálja az emberi természetet, ám egyik leghíresebb gondolata találóan foglalja össze mondanivalója lényegét:

 

“Az emberiség minden problémája abból fakad, hogy az ember képtelen csendesen ülni egy szobában, egyedül.”

 

Pascal úgy gondolja, hogy félünk a létezés csendjétől, rettegünk az unalomtól és helyette a céltalan figyelemelterelést választjuk, valamint képtelenek vagyunk mást tenni, mint hogy érzelmi problémáink elől az elme hamis kényelmébe menekülünk. A probléma gyökere tehát lényegében az, hogy soha nem tanuljuk meg az egyedüllét művészetét.

 

A kapcsolódás veszélyei

 

Pascal üzenete ma igazabban cseng, mint valaha. Ha egy szóban kellene összefoglalni az elmúlt 100 év fejlődését, az a kapcsolódás lenne. Az információs technológiák uralják kultúránk irányát. A telefontól a rádióig, a TV-ig és az Internetig, újabb és újabb technológiákat találtunk fel arra, hogy közelebb legyünk egymáshoz, lehetővé téve, hogy állandóan elérhetők legyünk.

A kanadai irodámban ülve gyakorlatilag a világ bármely pontjára “transzportálhatom” magam Skype-on keresztül. Vagy lehetek a világ átellenes pontján, mégis, egy gyors internetes kereséssel megtudom, mi zajlik otthon.

 

Nem hiszem, hogy még jobban ki kellene domborítanom mindennek az előnyeit. De a hátrányok is kezdenek megmutatkozni. A privát szféra védelmével és az adatgyűjtéssel kapcsolatos aggodalmakon túl van egy, talán még ezeknél is károsabb mellékhatás.

 

Egy olyan világban élünk ma, amelyben mindenhez kapcsolódunk, kivéve önmagunkat. 

 

Ha Pascal megfigyelése igaz és mi, emberek valóban nem vagyunk képesek csendesen ülni egy szobában egyedül, akkor a problémát minden bizonnyal nagyságrendekkel növelték a ma rendelkezésre álló lehetőségek, technológiák.

 

A dolog logikája - természetesen - rendkívül csábító. Miért is lennénk egyedül, ha sosem kell?

 

A válasz: soha nem lenni egyedül nem ugyanaz, mint soha nem érezni magad egyedül. Ami pedig még rosszabb hír: minél kényelmetlenebbül érzed magad egyedül, annál valószínűbb, hogy nem fogod igazán megismerni magad. S így még több időt töltesz azzal, hogy elkerüld az egyedüllétet. Ebben a folyamatban pedig függővé válsz azoktól a technológiáktól, melyeknek éppen az volt az eredeti céljuk, hogy szabaddá tegyenek.

 

Csupán azért, mert a világ zajának segítségével kizárhatjuk az önmagunkkal való szembesülés kényelmetlenségét, nem jelenti azt, hogy ez a kényelmetlenség el is tűnik. 

 

Majdnem mindenki öntudatos lényként tekint önmagára. Úgy gondoljuk, hogy tudjuk, hogyan érzünk, hogy mit akarunk és tudjuk, mik a problémáink. Ám az igazság az, hogy valójában nagyon kevés ember van tudatában mindennek. Azok, akik pedig tudják, szinte rögtön rá fogják vágni, hogy mennyire ingatag dolog az önismeret és mennyi egyedüllét, egyedül töltött idő kell hozzá, hogy eljussunk a valódi önismerethez.

 

A mai világban egy ember leélhet egy egész életet is anélkül, hogy valaha bekukucskál az általa viselt felszínes maszkok mögé; valójában sokan pont így élnek.

 

Egyre kevesebb fogalmunk van arról, kik is vagyunk valójában, és ez gond.

 

Az unalom, mint a stimuláció egyik módja

 

Ha visszamegyünk egészen az alapokhoz - és Pascal ezzel is foglalkozik - idegenkedésünk az egyedülléttől valójában idegenkedés az unalomtól.

 

Lényegét tekintve nem azért vagyunk rákattanva a TV-re, mert van benne valami egyedülállóan kielégítő, ahogyan a legtöbb stimulánsra sem azért kapunk rá, mert sokkal több előnyük van, mint hátrányuk. Inkább arról van szó, hogy amitől valójában függünk, az a nem-unatkozás állapota.

 

Majdnem minden dolog vagy szer ereje, ami egészségtelen mértékben uralja az életünket, abban gyökerezik, hogy rettegünk a semmi ürességétől. El sem tudjuk képzelni, hogy csak legyünk ahelyett, hogy tegyünk. Így aztán szórakozás vagy társaság után nézünk, és ha ezek a kísérletek nem járnak sikerrel, akkor valami még ennél is izgalmasabbat keresünk.

 

Figyelmen kívül hagyjuk a tényt, hogy ha sohasem nézünk szembe ezzel a semmivel, az ugyanolyan, mintha sohasem néznénk szembe önmagunkkal. Az önmagunkkal való szembenézés hiánya az, ami miatt magányosnak érezzük magunkat és szorongunk - annak ellenére, hogy minden máshoz, ami csak körülöttünk van, bensőségesen kapcsolódunk.

 

Szerencsére van megoldás. Az egyetlen módja, hogy ez a félelem ne tegyen tönkre bennünket, az - mint minden más félelem esetében is -, hogy szembenézünk vele. Hagyjuk, hogy az unalom oda sodorjon minket, ahová csak akar, és így szembenézhetünk azzal, ami valójában bennünk történik. Ekkor halljuk meg saját gondolatainkat és ekkor tudunk “szóba állni” azokkal az (én-)részeinkkel, melyeket eddig elfedett a figyelemelterelés.

 

A dolog szépsége, hogy amint átlépted ezt a kezdeti küszöböt, rájössz, hogy az egyedüllét nem is olyan rossz. Az unalom meg tudja teremteni saját stimulációját.

 

Ahogy az egyedüllét és nyugalom pillanataival veszed körül magad, olyan bensőséges kapcsolatba kerülsz a környezeteddel, melyet az erőszakos stimuláció nem enged. A világ gazdagabb lesz, a rétegek kezdenek előbukkanni és úgy látod a dolgokat, ahogy valójában vannak - teljességükben, ellentmondásosságukban és ismeretlenségükben.

 

Megtapasztalod, hogy képes vagy más dolgoknak is figyelmet szentelni, nem csupán annak, amelyik a legnagyobb zajt csapja a felszínen. Pusztán azért, mert egy csendes szoba nem kecsegtet olyan izgalmakkal, mint egy film vagy egy TV műsor megnézésének gondolata, ez nem jelenti azt, hogy nincsen semmi mélység benne, amit felfedezhetnél.

 

Néha az út, amerre az egyedüllét vezet, kényelmetlen, kellemetlen lehet - különösen, amikor önvizsgálatot tartunk - gondolataid és érzéseid, kétségeid és reményeid -, ám hosszú távon ez sokkal kellemesebb, mint mindezek elől (akár egy életen át) menekülni anélkül, hogy felismernénk, hogy menekülünk.

 

Az unalom elfogadása lehetővé teszi, hogy újdonságokat fedezz fel olyan dolgokban, melyekről nem tudtad, hogy újak; olyan ez, mint az ártatlan gyermek, aki először tapasztalja meg a világot. Ez megoldja a legtöbb belső konfliktust is.

 

A tanulság

 

Minél fejlettebb a világ (technológiai értelemben), annál több stimulációt kínál számunkra mintegy ösztönzésként, hogy minél kevesebb időt töltsünk önmagunkkal, önmagunkban és minél inkább a külvilággal legyünk elfoglalva.

 

Bár Pascal általánosítása - mely szerint minden problémánk abban gyökerezik, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat egyedül - lehet, hogy túlzás, de azért van benne igazság.

 

Minden, ami nagymértékben hozzájárul, hogy kapcsolódni tudjunk egymással, ugyanakkor el is szigetel minket egymástól. Annyira el vagyunk foglalva a figyelemeltereléssel, hogy elfelejtünk önmagunkkal, a saját igényeinkkel foglalkozni, így aztán egyre inkább egyedül érezzük magunkat.

 

Érdekes, hogy a fő bűnös nem valamelyik stimulációs csatornával való megszállottságunk. A semmitől való félelmünk az - a nem-unatkozás állapotától való függésünk. Ösztönösen idegenkedünk attól, hogy egyszerűen csak legyünk.

 

Ha nem ismerjük fel az egyedüllétben rejlő értéket, figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy amint szembenézünk az unalomtól való félelmünkkel, az valójában biztosítja saját stimulációját. A szembenézés egyetlen módja pedig az, ha - akár minden nap, akár minden héten - időt szentelünk annak, hogy csak legyünk; a gondolatainkkal, az érzéseinkkel, egy pillanatnyi csendben, mozdulatlanságban.

 

A világ legrégebbi filozófiai bölcsessége egy dolgot tanácsol: ismerd meg önmagad. És jó oka van annak, hogy ez így van. Anélkül, hogy valóban ismernénk önmagunkat, majdnem lehetetlen küldetés a körülöttünk lévő világgal való egészséges interakció. Ha nem ismerjük magunkat, nincs meg az alap, amelyre életünk többi részét építhetnénk.

 

Egyedül lenni és belső önmagunkkal kapcsolódni olyasmi, amit soha senki nem tanít meg nekünk. Ez pedig azért ironikus, mert ez sokkal fontosabb azoknál a dolgoknál, amelyeket megtanítanak nekünk.

 

Az egyedüllét lehet, hogy nem mindenre megoldás, de biztosan jó kiindulópont.