“Köszönöm Anya.” – Hogyan kötöttem békét a Belső Kritikusommal

Nem találkozom anyukámmal gyakran, mert két különböző országban élünk immáron több, mint 5 éve.

Ám nemrégiben otthon jártam - Budapesten, a szülővárosomban és találkoztunk.*

A találkozásunk során pedig felfedeztem - pontosabban újra felfedeztem valamit: a Belső Kritikusom az anyukám.

 

A Belső Kritikusom hangja édesanyám hangja.

 

Tudod az, amelyik azt mondja, hogy “úgysem fog sikerülni”.

Mert nem vagy elég ügyes, vagy okos, vagy nem vagy elég csinos, vagy eleve rossz ötlet volt ez az egész, mert mindenki tudja, hogy ez lehetetlen, ilyen nincs.

 

Neked is van egy ilyen hang, egy ilyen “szólam” a fejedben?

 

Én nagyon jól ismerem.

Évtizedekig volt kíméletlen útitársam és bizony kellett hozzá jó adag önismereti munka, mire leesett: nem kell harcolnom vele és nem kell nyernem ellene.

 

Az egyetlen “teendőm" az, hogy békét, barátságot kössek vele.

 

Meghallgassam és meghalljam, amit mond.

Elismerjem a létezését.

Csupán annyit szeretne, hogy lássam és meghalljam - mint mi emberek, mindannyian.

 

Ez a Belső Kritikus szerves (én)részem.

Egy olyan részem, amely óvni, védeni próbál.

És úgy tud legjobban vigyázni rám, ha “kicsiben tart”.

 

Ha megakadályozza, hogy belevágjak bármi olyanba, ami egy kicsit is kihívást jelent, egy picit is a komfort zónámon kívül esik.

"Eszedbe se jusson."

"Nincs értelme megpróbálni - ez túl nagy falat."

"Lehetetlen."

"Még soha senkinek nem sikerült."

 

Az ismételt rácsodálkozás pedig emlékeztetett arra, hogy ne higgyek feltétel nélkül a saját gondolataimnak.

Mert gyakran csupán gyerekkorom belsővé tett hangjai, “szólamai”.

Például anyukámé.

 

De most már felnőtt vagyok.

Sokat dolgoztam a belső békémért.

 

Amikor gyengének, tehetetlennek vagy kicsinek érzem magam, emlékeztessem magam arra, hogy ezek a gondolatok csak gondolatok. 

Nem kell elhinnem őket.

Nem a gondolataim vagyok.

Bármikor eldönthetem, hogy egyetértek velük vagy sem.

Vagy csak úgy hagyom őket, “lógva”.

Csak rajtam áll.

És ez hihetetlenül felszabadító.

 

Ui.: Köszönöm Anya, hogy vigyáztál rám.

Szeretlek.

.

.

* Ennek a bejegyzésnek az eredetijét angolul írtam, még 2019. augusztusában. Itt találod: https://www.youareenough.de/befriending-my-inner-critic/

 

Azóta eltelt több, mint 1,5 év és majdnem ugyanennyi ideje nem voltam “otthon-otthon”, azaz Magyarországon (a világjárvány miatt) és nem találkoztam anyukámmal.